Joci

Balázs Joci félszegen téblábolt az ajtónk előtt. Engem várt. Térdig érő szövet kabátjában és barna tányérsapkájában úgy festett, mint aki most jött az egyetemi színjátszó körből, ahol a Pál utca fiúkat próbálták. Meleg-kék szemeit szemrehányóan rám emelte, és én már tudtam, hogy nagyon hosszú lesz ez a nap.

- Szia Joci! - köszöntem, azzal a naiv reménnyel, hogy talán átvehetem a kezdeményezést, és még minden jóra fordulhat. - Csak nem engem keresel véletlenül?

- Véletlenül? Gúnyolódsz velem, Fazekas? Itt állok a házatok előtt, több mint egy órája a téli hidegben, teljesen átfagyva, és te, ahelyett hogy exkuzálnád magad, amiért nem siettél haza, amilyen gyorsan csak tudsz, könnyedén megkérdezed: "Csak nem engem keresel véletlenül?"

- Na, ne izélj már, ez csak amolyan szó fordulat. Igazán nem tudhattam, hogy itt vagy és engem vársz.

- Nem tudhattad? Hiszen mondtam neked ebédszünetben, hogy majd átjövök. Nem?

- Mondtad, de azt nem, hogy mikor. Gondoltam előtte telefonálsz.

- Mit gondolsz, lopom én  a pénzt? Mink nem telefonálunk fölöslegesen, azért van lábunk, hogy járjunk rajta.

- Akkor sem hibáztathatsz, hogy nem voltam itt. Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz jönni.

- Hát ennyit ér a barátságod! - mondta, és bár a szívem mélyén éreztem, hogy a leghelyesebb eljárás az lenne, ha fél kézzel elkapnám a gigáját, a másik kezemmel pedig lilára pofoznám, mégis, valami megfoghatatlan erő, ami ebből a vézna fiúból áradt, arra késztetett, hogy a biztos pusztulásba vessem magam. Így hát beletörődtem sorsomba és megkérdeztem:

- Miért mondasz ilyet?

- Egyszer mondom neked, hogy majd átjövök, de elfelejtem megemlíteni, hogy hánykor. Te mit csinálsz? Hazasietsz, hogy mindenképpen itthon legyél, amikor a barátod meglátogat? Nem! Elmész, fel-le flangálsz a városban, én meg kössem fel magam!

- Ne túlozz! Ha mindig itthon ülnék, amikor azt mondod, valamikor átjössz, sosem mozdulhatnék ki itthonról!

- Na, szépen vagyunk! Még te vádaskodsz! Mikor jöttem hozzád utoljára anélkül, hogy bejelentkeztem?

- Tegnap.

- De jól emlékszünk! Erre bezzeg van eszed, meg arra, hogy megbánts! De arra, hogy segíts? Neeem! Arra nincs! Mit érdekel téged, ha én idekint halálra fagyok...

- Miért nem mentél be? Anyám itthon van.

- Nem tudtam, itthon van-e.

Kissé elvesztettem a türelmemet.

- Megtudhattad volna, ha megnyomod azt a kis gombot, ami fölé valaki merő jóindulatból a "csengő" feliratot írta.

Megvetően mért végig.

- Gúnyolódj csak! De visszasírsz te még engem! - azzal megfordult, és elindult a belváros irányába. Fellélegeztem. "Végre elmegy! Az ő baja! Lehetetlen alak! Örülök, hogy megszabadulok tőle!" - gondoltam, majd utána kiabáltam:

- Gyere vissza! Ne izélj már! Komolyan mondom, ebben a hidegben befagyott a humorérzéked! Gyere, menjünk be! Iszunk valami meleget!

Lassan visszasomfordált.

- Nem bánom. De többet ne tedd!

Azzal választ sem várva belökte a kertkaput, és előre ment a behavazott ösvényen a ház felé. Talpa alatt ropogott a hó. Kis lábnyoma volt: ha ráléptem, teljesen eltűnt a csizmám talpa alatt.

***

Édesanyám forró teát öntött nekünk szép, virágmintás porcelán csészékbe. A hidegre való tekintettel pár csepp rumot is engedélyezett, ami Joci olvasatában negyedcsészényit jelentett. Ennyit töltött magának, mikor édesanyám kiment a kamrába, hogy némi teasüteményt hozzon, ami még karácsonyról maradt. Én nem szeretem a rumot, inkább citromosan iszom a teát. Miközben kortyolgattam a finom italt, elgondolkozva figyeltem Joci arcát, melyet előbb a hideg, most meg a rum pirosított ki. Két marokra fogta a csészét, és úgy kortyolt, mintha az örök élet vizét nyelné a Szent Grálból. Szinte láttam, ahogy minden egyes korty végigfut a gigáján a gyomrába, és szétárasztja vézna testében minden tüzességét. Joci három évvel volt fiatalabb nálam. Még a kereskedelmi szakközépből ismertem, és később úgy alakult, hogy egy azon áruházba kerültünk dolgozni. Én - a közgáz elvégzése után - mint osztályvezető, ő pedig mint egyszerű eladó. Kezdetektől fogva pártfogásomba vettem, - azaz fenét: pártfogásomba vetette magát, anélkül, hogy megkérdezte volna, én mit szólok ehhez a dologhoz. Mi vonzz hozzá? Mi az, ami miatt nincs szívem kiadni az útját, ha mégannyi bosszúságot okoz is nekem? Ezen töprengtem, amint néztem, ahogy iszik. Édesanyám behozta a süteményt, majd ismét kiment a konyhából, most tapintatból, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Pedig én ne bántam volna, ha marad. Joci réveteg pillantással nézett utána.

- Az édesanyád nagyszerű asszony! - biztosított.

- Az... - mondtam óvatosan, mert nem tudtam, mire akar kilyukadni. Joci nem az az ember volt, aki csak úgy, ok nélkül mond valamit. Az volt a legmegfoghatatlanabb hogy nem tudatos aljasságból, rossz szándékból, számításból viselkedett úgy ahogy. A vérében volt, ez volt számára a természetes, és őszintén csodálkozott volna, ha valaki mindezt a szemére veti.

- Igen, nagyszerű asszony - ismételte, - bár az én anyám lenne ilyen.

- Ugyan, hogy beszélhetsz így?!

- De, de, hagyd csak. Úgy ismersz, mint aki áltatja magát? Az én anyám is nagyszerű asszony volt, mikor még szerette az apámat. De az apám elment, és anyám azóta már nem ugyan az, aki volt. Megviselte, hogy elhagyták, meg a szegénység, és a sok munka... Meg aztán inni is kezdett. Otthon nem ihatok rumos teát, mert ha lenne is pénzünk rumra - ami persze nincs, ahogy azt te is tudod, drága, szerencsés sorsú barátom -, akkor is anyám mind meginná, mire én hozzájutnék. No de remélem, majd itt az irodánál kijárod nekem, hogy magasabb illetményt kaphassak, akkor talán az én édes drága anyukám is újra magára találhat. Ha megkereshetném a havi nettó százezret, azonnal kivenném a munkából! Lássa csak el otthon a háztartást, másra se legyen gondja!

- No de Joci, hisz nagyon jól tudod, még én sem keresek ennyit! Az üzletvezető keres havi nyolcvanat tisztán! S hol vagyok én attól?

- És hol vagyok én tőled. Igaz? Ezt akartad mondani?

- Nem úgy értem, ne kezd már megint!

- Én? Te kezded megint a sértegetést! Persze, te mindig is lenéztél, hitványabbnak tekintettél magadnál!

- Nem erről van szó, de hát van egy hivatali ranglétra, amin előre kell bukdácsolni. Az nem lehet, hogy egy eladó ugyanannyit keressen, mint egy osztályvezető!

- Csak mert diplomád van? Ezért? Attól még lehet, hogy én különb kereskedő vagyok, min te!

- Édes Jocim, már ne haragudj, ezt azért még nem tudhatjuk. Majd elválik. Minden esetre, még ha egyet is értenék veled...

- Áhá! Most elárultad magad! Szóval nem értesz egyet!

- Nem, nem teljesen. Amikor én gyakornokként eladó voltam, kevesebbet kaptam, mint te most, mert még nem volt olyan felkapott az áruház.

- De nem is szorultál rá. Neked voltaképp mindened megvan. A szüleid együtt vannak, az apád a minisztériumban dolgozik, anyádnak nem is kell állást vállalnia, itthon fogad tanítványokat. Jól élnek, boldogságban. Te sem panaszkodhatsz. Voltaképp nem is kéne dolgoznod. Én viszont... - és lemondóan legyintett.

- Nekem is saját egzisztenciát kell teremtenem. De ez mellékes. Amint már mondani akartam, ez nem így működik. Az ember nem a szociális helyzete alapján kapja a fizetését. Meg van szabva, hogy melyik pozícióban mennyi pénz jár, és ezen én nem tudok változtatni.

- Meg sem próbálod.

- Mit?

- Beszélhetnél a főnökkel. Hogy adjon nekem magasabb fizetést.

- Megőrültél? Komolyan azt hiszed, hogy nem rúgna ki páros lábbal az irodájából?

- Persze, könnyű nemet mondani, ahelyett, hogy megpróbálnád.

- Úgy sem fog neked havi nettó százat fizetni.

- Egyelőre kevesebbel is beérném. Mondjuk adjon annyit, amennyit te kapsz.

Ekkor elvesztettem az önuralmamat.

- Nem gondolod, hogy azért meg is kell dolgozni? Én keményen küzdöttem, hogy mindezt elérjem. Hogy képzeled, hogy  pár hónap után ugyanazt megkaphatod?

Joci csalódottan lebiggyesztette ajkát, jobbnak láttam elvágni a vitát.

- Jó, jó, végül is a barátom vagy. Megpróbálok beszélni a főnökkel. De nem ígérhetek semmit!

- Rendben van - mondta Joci, és a hála érzet legkisebb jele nélkül újabb adag rumos teát kevert magának.

***

Másnap Joci már az áruház személyzeti bejárata előtt várt rám. Két kezét a háta mögé tette, lábát szétterpesztette, és előre hátra billegve várt, mint valami biztonsági őr. Az utolsó métereken elém sietett.

- Na végre! Csak hogy megjöttél!

- Miért, már elmúlt nyolc óra? Megállt volna az órám?

- Nem, háromnegyed nyolc van.

- Akkor mi a baj? Tudod, hogy én nyolcra járok be.

- Na de ma?! Egy ilyen fontos napon?

- Milyen fontos napon?

- Máris elfelejtetted? Megígérted, hogy beszélsz a főnökkel a fizetésemelésemről!

- Ja persze! Ne haragudj, a reggeli rohanásban kiment a fejemből.

Mérges voltam magamra előzőnapi gyengeségemért, és hogy könnyelmű, felelőtlen ígéretet tettem olyasmire, ami nyilvánvaló badarság, és csak arra jó, hogy lejárassam magamat a főnöknél. Jól tudtam, Joci nem száll le rólam addig, amíg be nem váltom az ígéretem. "De végül is mi a baj? "- nyilallt belém a felismerés. - "Jocit megnyugtattam, és végső soron nem tarthatja szemmel minden lépésemet. Majd azt mondom neki, hogy beszéltem a főnökkel, aki természetesen hallani sem akar az egész fantasztikus követeléséről. A főnöktől úgy sem meri számon kérni, és rám sem haragudhat. Hát persze! Mennyire egyszerű!" Megnyugodtam, és már nem is haragudtam Jocira. Kedvesen rámosolyogtam.

- Jó jó, Jocika, majd később beszélek vele. Menj nyugodtan a dolgodra, és ne aggódj! - mondtam neki, és rendkívül elégedett voltam a bölcsességemmel. Pedig csúnyán alábecsültem Joci képességeit.

- Menj be hozzá most. Vár.

- Ugyan Joci, majd később, most biztosan nagyon elfoglalt...

Ekkor megfagyott az ereimben a vér.

- Te... Jocika. Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy vár.

- Igen.

- Pontosítsuk kicsit. Ki vár?

- A főnök.

- És kit vár?

- Természetesen téged.

- Miért vár engem? - kérdeztem nagyon-nagyon rosszat sejtve.

- Szóltam neki, hogy szeretnél vele beszélni egy fontos ügyben.

- De miért?

- Hogy minél előbb elintézhesd vele a dolgot. Neked is sokkal jobban fog esni a munka, ha egy jótéteménnyel kezded a napot.

- De Joci, ez már tényleg nevetséges! Egyedül is képes vagyok elintézni valamit. Nem kell segítség!

Persze erre megsértődött.

- Nehogy véletlenül a szádra vedd azt a szót, hogy "köszönöm"! Talán bele is halnál! Látom már mennyit ér az adott szavad!

- Ne, Joci, kérlek, ne csináld ezt! Lásd be, rosszul veszi ki magát a főnök előtt az, hogy veled üzenek, ahelyett, hogy személyesen megyek oda hozzá.

- Ez mind csak kifogás, mert nem akarod elintézni az ügyemet. Pedig már szegény édesanyámnak is megmondtam, hogy hamarosan gazdagok leszünk. Úgy örült! Megígértem, hogy fizetés után elviszem a Zserbóba! Most menjek haza, és mondjam meg neki, hogy lőttek a Zserbónak, mert a Fazekas egy megbízhatatlan gazember?

- Álljon meg a menet! Nem azt mondtam, hogy nem beszélek vele! De jobb szerettem volna én megválasztani a módját, hogy mikor és hogyan. Előbb ki akartam tapasztalni a hangulatát, mert az is számít. Egyébként meg nem tudom, miért kellett ígérgetned az anyukádnak. Attól, hogy beszélek vele, még egyáltalán nem biztos, hogy megadja, amit kérsz.

- Jobban teszed, ha meggyőzöd, mert a te lelkeden fog száradni, ha anyám nem mehet a Zserbóba! - azzal becsörtetett az áruházba. Utána siettem, hogy jobb belátásra bírjam, ám vesztemre a főnököm épp kilépett az irodájából, és meglátott:.

- Fazekas! Hallom beszélni akar velem!

Megdermedtem. Csak álltam és tátogtam, nem tudtam mit mondjak. Dühösen néztem Joci után.

- Jöjjön, most van egy kis időm a maga számára!

Nem volt mit tenni, mire felocsúdtam már becsukódott mögöttem az iroda üvegezett ajtaja, a főnököm visszaült az íróasztala mögé, és várakozással teli arckifejezéssel meredt rám. Azt gondoltam, kitalálok valami kifogást, és gyorsan kimegyek, de mikor hátra néztem, láttam, hogy Balázs Joci az ajtó előtt áll, és engem figyel. A haragnak már semmi nyoma nem volt rajta, ellenben kajánul vigyorgott és a kezével mutatta, hogy minden remekül megy. Csapdába estem, nem volt ki út.

- Főnök, én... Én nem is tudom...

- Valami baj van? Egy pillanat! Balázs! - kiabált, hogy Joci meghallja. - Mit vigyorog itt? Menjen, végezze a munkáját!

Joci mosolyogva bólogatott, de ott maradt.

- Mondja, mi baja ennek a Balázsnak?

- Engem vár.

- Valóban? Miért?

- Hogy megtudja, mire jutottam Önnél.

- Mivel kapcsolatban?

Még mindig tétovázva álltam. Azon töprengtem, vajon visszavetné-e a karrieremet, ha most hangos ordítással elrohannék.

- Ez az egész olyan nevetséges, főnök! Igazán nem akartam idejönni magához!

- De ez a Balázs nekem azt mondta...

- Igen, ő úgy tudja, hogy beszélek magával, de én nem akartam... Gondoltam, majd azt mondom neki, hogy beszéltünk.

- De miért? Miről?

- Hogy emelje fel a fizetését.

- Kinek?

- Balázs Jocinak.

- Micsoda?

- Tudom, hogy hülyeség, ezért nem akartam idejönni.

- Semmit sem értek. Miért maga jön ide, ha neki kell fizetésemelés?

- Mert megkért. Azt akarja, hogy Ön adjon neki annyi fizetést, mint amit én kapok, mert szociálisan rászorul.

- Mi ez az ostobaság?

- Tudom, hogy baromság! Mondtam neki, de ha ismerné... Ó, bárcsak ismerné, akkor megértené!

- De hogy ígérhetett meg neki ilyesmit?

Elmondtam neki mindent, ahogy történt, azzal a szilárd elhatározással, hogy amint itt végzek, veszek egy "Álláskeresőt". El sem tudják képzelni, mekkora kő esett le a szívemről, amikor a főnök nem rúgott ki, csupán a fülembe üvöltött, feltépte az ajtót és kilódított, úgy, hogy magammal sodortam Jocit is. Az a hülye még mindig vigyorgott.

- Na? Mit mondott?

Ez már nekem is sok volt.

- Szerinted mégis mit mondhatott te hígagyú barom? - üvöltöttem. - Kis híján kirúgtak a hülyeséged miatt! Értsd meg: nem kaphatsz több fizetést, mint amennyi jár! Ha pedig nem tetszik, beszélj vele te magad!

Legnagyobb meglepetésemre Joci nem sértődött meg. Úgy látszik, érezte, hogy elért egy határhoz, aminek a túloldalán a hirtelen felindultságból elkövetett emberölés lakozik. Tőle szokatlan empátiával csitítgatott:

- Nyugodj meg. Sajnálom. Talán igazad volt.

- Talán?

- Jó jó. Azt mondod, kis híján kirúgott téged?

- Azt. De még így is leshetem, mikor kapok előléptetést vagy fizetésemelést! Jól elvágtam magam a főnöknél miattad!

- Lehet, hogy nem is emiatt volt mérges rád, hanem csináltál valami disznóságot!

- Mondd ezt még egyszer!

- Semmi, semmi. Ne haragudj, de nekem most dolgoznom kell! - mondta, és elsietett. Aznap nem is találkoztam vele többet. Mintha került volna engem, de persze ezt a benyomást csak nevetséges önámításnak tartottam. Mindenesetre a házunkhoz sem jött el, úgyhogy hosszú idő óta először végre egy kellemes, nyugodt délutánt töltöttem a kandalló előtt kedvenc könyvem társaságában. Mennyei volt, és már alig-alig gondoltam a reggeli incidensre a főnökkel. Majd csak megbékél. Korán lefeküdtem, és jóízűen aludtam. Frissen, új erőtől duzzadóan keltem ki az ágyból, és indultam munkába.

***

Joci ugyanúgy várt, mint tegnap, bár most egykedvűen maga mellett lógatta a kezét, és a földet bámulta. Nem jött elém, sőt, még csak rám se nézett.

- Jó reggelt Joci! Valami baj van?

- Baj? Tudod is te mi az, hogy baj a felső-középosztálybeli anyáddal és a négyszobás kéróddal? Ne mondd, hogy akár csak körülbelül tudod, mi az a baj!

- Mondd már meg mi történt!

- Kirúgtak.

- Miért? A tegnapi miatt?

- Gondolom. Nem tudom, mit mondhattál neki, de lényeg az, hogy téged nem rúgtak ki, engem igen.

- Én mondtam neked, hogy nem lesz jó vége.

- Biztos direkt elszúrtad. Csak hogy neked legyen igazad!

- Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Tudod, hogy a barátod vagyok! Hányszor segítettem már neked?

- Most nem a hányszorról van szó, hanem erről a mostani esetről. Persze már mindegy. Igazad van, te biztos megtettél minden tőled telhetőt. Arról nem tehetsz, hogy ennyi telik tőled.

- Ne csináld ezt, Joci. Tudod mit? Beszélek vele! Megpróbálom rávenni, hogy visszavegyen!

Ettől hirtelen megváltozott. Már nem volt letargikus és flegma. A szemében ijedtséget láttam, sőt, kétségbeesést.

- Ne! Hagyd csak! Egyáltalán nem fontos!

- De, úgy érzem, ennyivel tartozom neked!

Joci a karomba csimpaszkodott.

- Nem engedem! Eddig is túl sokat kockáztattál miattam!

- Mi történt veled? Az előbb még engem okoltál a történtekért!

- Tévedtem! Nem volt igazam! Nem akarom, hogy bemenj a főnökhöz, és beszélj vele!

- Azért megpróbálom! - mondtam, azzal Joci tiltakozása ellenére bementem, bekopogtam az üvegajtón, és benyitottam.

A főnök, mint mindig, most is az asztala mögött ült, és különböző jelentéseket tanulmányozott.

- Jó reggelt Fazekas. Már vártam.

- Várt?

- Igen, gondoltam, hogy be fog nézni.

- A tegnap történtek miatt igazán nem kellett volna kirúgnia azt a szerencsétlen Balázs Jocit!

- Nem a tegnap történtek miatt rúgtam ki.

- Vegye tudomásul... Nem?

- Nem. Ha egy eladó jól végzi a munkáját és sok árut ad el, én nem bánom, tőlem lehet olyan hülye, amilyen csak akar. A ma történtek miatt rúgtam ki, és egyben bocsánatot kell kérnem öntől amiért tegnap olyan durva voltam. Az a pár perces beszélgetés, amit ma a barátja folytatott velem, elég volt ahhoz, hogy tökéletesen megértsem az ön helyzetét.

- Köszönöm. Örülök, hogy így látja... Milyen beszélgetés?

- A barátja nem mondott magának semmit?

- Csak annyit, hogy maga kirúgta a tegnapi miatt.

- Nem. A barátja ma reggel bejött hozzám. Én rögtön mondtam neki, hogy a jelenlegi pozíciójában nincs módomban többet fizetni neki.

- És?

- Erre azt javasolta, rúgjam ki magát, és nevezzem ki őt osztályvezetőnek.

Eltartott egy darabig, amíg felfogtam a hallottakat. Pár pillanatig döbbenten álltam, majd szó nélkül sarkon fordultam, és kiviharoztam az irodából, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ma emberáldozatot mutatok be az első arra járó pogány istenség oltárán. A vasműszaki osztályon magamhoz vettem egy piszkavasat, és így rohantam rá az áruház előtt idegesen toporzékoló Jocira. Érezhette, hogy mennyire közel áll a halálhoz, mert könyörgőre fogta:

- Nézd, Fazekas, értsd meg, kétségbe voltam esve! Megígértem mamának a Zserbót!

- Szóval a Zserbó miatt, mi? - kérdeztem miközben a vassal megcéloztam a fejét. Ő elhajolt, így egy utcai lámpát találtam el. Ez azonban csak fokozta harci kedvemet.

- Te tehetsz róla! - próbálkozott - Ha elintézted volna, nem fajul idáig a dolog!

Ekkor végleg elszakadt a cérna. Ordítani kezdtem.

- Fogd be a pofád! Elegem volt a baromságaidból! Tűnj a francba és ne gyere vissza soha többé!

- De Fazekas... Ne izélj... Nem úgy gondoltam!

- De én úgy gondolom! Menj a francba a Zserbóddal meg az anyáddal együtt! - fejeztem be a társalgást, és visszacsörtettem az áruházba. Egyszer és mindenkorra végeztem Jocival. Legalábbis én azt gondoltam.

***

Eltelt két hét. Az élet visszatért a normális kerékvágásba. Főnökömmel rendeződött a viszonyom. Lehiggadtam, és már csak ritkán jutott eszembe Joci. Ám egy nap megint ott várt a házunk előtt. Úgy viselkedett, mintha misem történt volna. Felment bennem a pumpa.

- Idefigyelj, Joci. Ha most van pofád leszidni, amiért később jöttem haza, és neked itt kellett várnod a hóban, fagyban, hát úgy seggbe rúglak, hogy...

- Hé, hé nyugi! Látod, milyen ideges vagy? Hát szóltam én egy rossz szót? Mindig csak ez az ok nélküli vádaskodás. Állandóan csak bántasz!

Nehezen tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Fojtsam a hóba? Törjek le egy lécet a fakerítésből és döfjem bele? Vagy csak egyszerűen verjem agyon?

- Mit akarsz? - kérdeztem, hogy húzzam az időt, és elaltassam áldozatom gyanakvását.

- Kaptam állást. Biztosítási ügynök lettem.

- Az jó. - feleltem minden meggyőződés nélkül, miközben körbe néztem, hogy lát-e valaki.

- Ahogy mondod. Az alapbér ugyan kevesebb mint amit eladóként kaptam, de minden ügyfél után jutalékot kapok, márpedig ha én valakinek azt mondom, hogy kössön biztosítást, akkor az biztosítást fog kötni.

- Igen, ezen cseppet sem csodálkozom! - biztosítottam, miközben a kerítést méregettem, hátha találok egy mozgó kerítés darabot.

- Úgyhogy mindent összevetve még jól is jártam, hogy kirúgtak. Azért jöttem, hogy megmondjam: már nem haragszom rád!

Ez akkora szemtelenség volt, hogy megdöbbenésemben elfelejtettem megölni.

- Ez már mindennek a teteje! Itt csak nekem van okom haragudni! Becsaptál!

- Jó, lehet, hogy egy-két dologban nem volt igazam. Pont ezért jó, hogy már nem dolgozom az áruházban. Ha két olyan jó barát, mint te meg én egy helyen dolgozik, az óhatatlanul sok feszültséget szül. De ez most megszűnt, minden maradhat a régiben.

- Semmi sem marad a régiben! Engem többé nem használsz ki!

- Én? Kihasználni? Csak mert igénybe veszem a segítségedet? Hát kire számíthat az ember, ha már a barátaira sem?

- Én most téged megfojtalak! - kiáltottam, és mindenre elszánva közeledni kezdtem hozzá.

- Látod, Fazekas - hebegte miközben a kapunk felé hátrált - ez vagy te! Kulturált emberek megbeszélik a problémáikat de te csak az erőszak nyelvén értesz!

- Beszélj csak, mindjárt elnémítalak!

- Rendben van, de egy valamit még tegyél meg nekem!

- Micsodát?

- Köss nálam biztosítást! - mondta, azzal belökte a kertajtót, és elindult a házunk felé.

- Az ki van zárva! - próbáltam nyeregben maradni, de éreztem, hogy elmúlt a pillanat varázsa. Joci életben fog maradni. Megállt, rám nézett. Már nem is utáltam, pedig hogy szerettem volna!

- De miért van kizárva?

- Már van biztosításom!

- Mindig az ócska kifogások! Mondd fel a szerződést!

- De minek?

- Hogy nálam köthess új biztosítást, és jutalékot kapjak utánad!

- Nem olyan egyszerű felmondani a szerződést!

- Inkább mondd, hogy nem akarod!

- Jó. Nem akarom.

- Tudhattam volna! Ilyen vagy te! A barátod egy apró kis szívességet kér tőled, de te rögtön elutasítod, pedig még nem is tudod, mi az ajánlatom.

- Miért, mi az ajánlatod?

- Gépjármű felelősség biztosítás!

- Nincs kocsim!

- Vegyél.

- Ugyan már!

- Miért? Az áruházban mindenki röhög rajtad. Te vagy az egyetlen osztályvezető, aki gyalog jár.

- Nem veszek autót!

- Úgy is meggyőzlek!

- Kizárt!

- Van még biztosítás ingatlanra, nyugdíjbiztosítás, életbiztosítás... - sorolta, miközben elindult a behavazott ösvényen a ház felé. Kis lábnyoma volt: ha ráléptem, teljesen eltűnt a csizmám talpa alatt.

                                                                       Gyomaendrőd, 2002. február 5.